Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde:
"A rohanó élet, a gondok közepette kevés ember tűnődik el azon, hogy kik is vagyunk mi, mint nép, honnan jöttünk, mit tudunk a saját őseinkről. Pedig fontosak, érdekesek ezek a kérdések, sőt áttételesen akár a jelenünkre is kihathatnak a válaszok.
Szent István király emlékezetének ünnepe alkalmat ad rá, és valósággal felhív bennünket arra, hogy szánjunk egy kis időt és figyelmet ezekre a kérdésekre.
Ezer év bizonyos szempontból rettenetesen nagy idő, de ha belegondolunk a saját családunk történetébe, és megpróbálunk minél többet megtudni nagyapáinkról, dédapáinkról, ükapáinkról, máris rádöbbenünk, hogy csupán néhány generációt visszanézve is évszázadokat ugrunk az időben. És, ha tovább folytatjuk e sort, magunk elé idézve a réges-régen élt őseinket, bár erre már jóval nehezebb adatokat találni, akkor nem is olyan sok generáció múlva már a honfoglalás és az államalapítás időszakában találjuk magunkat.
Mert, aki ma él, annak egészen bizonyosan voltak olyan ősei, akik már akkoriban léteztek. Hogy pontosan itt, vagy valahol másutt Európában, vagy éppenséggel azon kívül, azt nem tudjuk. Mert a magyarság is ugyanolyan olvasztótégely volt, mint megannyi más nemzet. A Kárpát-medencébe megérkező nomád törzsek összeolvadtak az itt élő őslakosokkal, majd az évszázadok során egyre újabb betelepedőkkel keveredtek, legyenek azok szlávok, besenyők, cigányok, törökök, lengyelek, zsidók, vagy éppen, s ez Budaörs esetében meghatározó, németek. A gének, és a vér ugyanolyan kavalkádja található bennünk is, mint minden más népében.
Ami valóban összeköt minket, az a nyelv, a közös emlékek, a kultúra, a táj, ahol élünk. Persze ezt is mindenki másként éli meg. Ezért használjuk azt a legtágabb és legmegengedőbb definíciót, ami szerint magyar az, aki annak vallja magát. És természetesen csak akkor fogja annak vallani magát valaki, ha számára is jelent valamit a mi közös történelmünk, a nyelvünk, a gyökereink, a művészetünk.
A távoli évezredekbe nyúló történetünknek is voltak meghatározó pontjai. Minden kétséget kizáróan az egyik legmeghatározóbb maga a szent istváni államalapítás, amely lehetővé tette, hogy vége szakadjon a vándorlásnak, és ezzel megszűnjön a veszélye annak, hogy az előttünk járó nomád népek sorsára jussunk, ami a felmorzsolódáshoz, a teljes beolvadáshoz vagy megsemmisüléshez vezetett volna.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni az akkor történtek jelentőségét. Elképesztő folyamatok zajlottak le fél évszázad alatt.
Hatalmas belső társadalmi átalakulás, a gazdálkodás gyökeres megváltozása, súlyos belső polgárháború a régi és az új hit hívei között, a kereszténység felvétele, a védelem megszervezése és a külső támadások visszaverése, egy nyugati típusú királyság létrehozása, az élet írott törvényi keretek közé szorítása, a vármegye rendszer és az egyházi szervezet kiépítése.
Még felsorolni is sok, hozzátéve, hogy az akkori intézkedések valóban gránit szilárdságú alapokat hoztak létre a magyarság további fejlődéséhez.
István teljesítményét az egyház a szentté avatásával ismerte el, míg a magyar nép, ahogy mi is tesszük, az emlékének megőrzésével tiszteleg előtte.
Szent István a magyar hagyományokat is figyelembe véve, a jól működő, korszerű nyugati igazgatási és társadalmi rendszert vette át.
Úgy hozott létre szilárd központi hatalmat, hogy meghagyta, illetve maga építette ki a helyi autonómiákat, mint például az ezer éven át fennmaradó vármegyerendszert. Tudta jól, hogy képtelenség egy központból, egy ember által irányítani az országot. Ezt felismerve bátran adott szabad kezet a helyi vezetőknek.
Nem véletlenül beszél Bibó István, a múlt század legkiemelkedőbb politikai gondolkodója a helyi autonómiák kapcsán a szabadság kis köreiről.
A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme című, 1947-ben írt tanulmányából származik az alábbi idézet.:
„A hűbériség klasszikus berendezésében a társadalom minden tagjának életét személyes, emberi közvetlenséggel kialakított kapcsolatok szabták meg, nem pedig központosított uralmak vagy uniformizált jogintézmények.”
Tehát akkoriban még az emberek: „Kis körökben megvalósuló, biztosított és kölcsönös személyes szolgáltatásoknak, kötelezettségeknek, jogoknak és szabadságoknak a sokaságában éltek.”
A szabadságoknak ezek a kiskörei aztán az évszázadok során egyre fogytak. Kivételes időszakok voltak azok, amikor erősödtek….
Szent István is pontosan tudta, hogy sem a végletekig fokozott centralizáció nem működik, sem a megfélemlítésen alapuló parancsuralmi rendszer. Ez derül ki fiához, Imre herceghez intézett intelmeiből:
„Az uralom negyedik dísze a főemberek, ispánok, vitézek hűsége, erőssége, serénysége, szívessége és bizalma. Mert ők országod védő falai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói. Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának. Katonáskodjanak, ne szolgáljanak, uralkodj mindannyiukon harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”
Ha belegondolunk, láthatjuk, végtelenül modern és a mai európai normákat is visszatükröző gondolatok ezek. Ahogyan az önkormányzatiság csiráinak megjelenése is ilyen. És ezek azok az értékek, melyek az évszázadok során folyamatosan veszélyben voltak. Ha nőtt a szabadság erősödtek, ha erősödött az önkény csorbultak.
Augusztus 20. különleges ünnep. Ilyenkor tényleg az kerül előtérbe, ami összeköt minket és nem az, ami szétválaszt. Nem tudom felfigyeltek-e rá, hogy talán ez az egyetlen olyan ünnepünk, amikor nem különböző tüntetésektől hangos az ország, amikor nem csak önmagukról és jelenkori ellenfeleikről beszélnek a politikusok, hanem tényleg emlékezünk és tisztelgünk is egy nagy előd előtt.
Ilyenkor éljük át, hogy mit is jelent egy nemzethez, egy szűkebb közösséghez tartozni. Legyen az a magyar nyelven beszélők köre, az ország vagy éppen egy város.
Becsüljük meg ezt az értéket, és merítsünk belőle erőt."
