A Buda Környéki Televízió felvétele az ünnepségről

"Ahogy telnek az évek, egyre többet tudunk és egyre többet értünk abból, hogy mi történt 1956-ban. És az okokat is egyre tisztábban látjuk.

Azt hiszem, a dolgok legmélyén az állt, hogy az emberek megcsömörlöttek a hazugságoktól, a saját tehetetlenségüktől és a kényszerűen gyáva életüktől.

Ez a forradalom nem akkor tört ki, amikor a legrosszabb volt a helyzet. Hiszen 1953-tól fokozatosan enyhült a rákosista diktatúra, a legszélsőségesebb rendelkezéseket visszavonták, a kitelepítetteket hazaengedték, megnyíltak a börtönök, kevésbé volt brutális a politikai rendőrség, igyekeztek javítani az életszínvonalon, abbamaradt a padlássöprés és a kultúrában, a nyilvánosság területén is engedményeket tettek.

Csakhogy így még fájóbbá és nyilvánvalóbbá vált, hogy az egész rendszer egy óriási hazugságra épül. Mert az egyenlőség társadalmáról hangoztatott szép szavak mögött a prózai valóság csupán annyi volt, hogy a megszálló szovjet csapatokra támaszkodva, az egyeduralkodó párt, sőt annak luxusban dőzsölő elitje tartotta sakkban az egész országot. Mindenki tudta ezt, de hallgatásával, félelmeivel mégis maga is részese és erősítője lett a rendszernek. És ez így még elkeserítőbb volt.

Nagyon nehéz kiszabadulni ebből a bűvkörből. Ahogyan Illyés Gyula megfogalmazta az Egy mondat a zsarnokságról című legendássá vált versében, a zsarnokság:

„beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt…”

Nagyon nehéz az ébredés ebből az állapotból az igazi valóságra, és nem könnyű annak belátása sem, hogy a zsarnokokat ténylegesen csak a mi félelmeink tartják hatalmon. Pedig abban a pillanatban, ahogyan egy közösség elhiszi, hogy másképpen is lehet, mint történt ez 1956-ban, rögtön elsöprő győzelmet arat felettük. És visszapillantva már hihetetlennek is tűnik, hogy miért gondolták annyira erősnek és legyőzhetetlennek őket.

Pontosan így látták ezt a kortársak is. Göncz Árpád, aki maga is aktív részese, majd a forradalom leverése után hosszú évekre börtönbe vetett áldozata volt az 56-os eseményeknek, egyik visszaemlékezésében így ír:

„…ötvenhat nem kenyérlázadás volt, hanem az igazságszomj forradalma. Nem múltfoldozó, hanem jövőre irányuló. S hogy mi volt, azt nem a párttól kellett senkinek megtudnia: tudta az ország kezdettől fogva… Ötvenhat annyi volt, ahány tanúja és átélője. Külön-külön emlékeinkből áll össze a kor képe, amelynek sok-sok vonása mégiscsak közös. Közös a pátosza, mint ahogy közös volt a tudat is, akár szorongva, akár fölszabadult-lelkesen élte meg az ember, hogy az élményt önmagából kitörölni sose fogja, hogy az egy életre, nemzedékek életére hat ki.”

És bár akkor, valóban egy egész nemzet fordult szembe zsarnokaival, ennek a forradalomnak mégis voltak vezetői, kiemelkedő személyiségei, és rengeteg áldozata. Olyanok, akik az utcai harcokban haltak meg, akiket később végeztek ki és ezrével olyanok, akik súlyos börtönbüntetést szenvedtek el. Sokukat azonban a börtön sem tört meg. Mert a forradalom élménye kitörölhetetlenné vált bennük. Ezek közé tartozott Göncz Árpád és Bibó István is. Ők ketten együtt raboskodtak, és mint Göncz Árpád írja: „Hetekig éltünk mindketten abban a tudatban, hogy a tárgyalás után két órával ki fognak végezni minket.”

Mégsem árulták el eszméiket.

Bibó István és persze Göncz Árpád is ekkor – 1956-ban hitelesítette teljes életével a korábbi elméleti és irodalmi munkáit. Mert lehet szépeket írni a demokráciáról, és félreállni akkor, amikor tenni lehet és kell érte valamit. Bibó és Göncz azonban nem ilyen emberek voltak. Legendássá vált például a történet Bibóról, aki a szovjet katonák által megszállt parlamentet sem volt hajlandó elhagyni, abbéli meggyőződése miatt, hogy ő a demokratikus magyar kormány államminisztere.

Az 1956-os forradalomra utalva napjainkban is gyakran halljuk, hogy a magyar szabadságszerető nép. Szép szavak, és valóban vagyunk sokan, akik számára a szabadság, az egyéni és a kollektív, a legfontosabb érték… Csak a hétköznapi tapasztalatunk mégis gyakran más. Meggyőződésem, hogy a rendszerváltás nem jött volna létre, ha nem gyengül meg a retteget birodalom, a Szovjetunió. Jóllehet látszottak az ellenzéki mozgások, olvastuk a szamizdatot, de a nemzet gerincét megtörték, nagy tömegek a szabadságért nem voltak mozdíthatóak.

És akkor had idézzem újra Göncz Árpádot, aki 1990-ben mondta el ezeket a szavakat:

„Én azt mondom: ötvenhatban vált nagykorúvá a nemzet - de ma úgy érzem, mintha azóta kissé meg is öregedett volna. S az emlékein legelészne. Valami sosem volt múlt idilli emlékein. És sajnálná, nagyon sajnálná önmagát, mert annyira veri őt a sors. Ahelyett, hogy túllépne a sorsán. Hogy nem mástól várná, hanem kezébe venné önmaga sorsának irányítását. A kommunista hatalomnak alighanem egyszer s mindenkorra befellegzett - s azzal együtt hihetőleg mindenfajta otromba hatalomnak, ami azt hiszi magáról, hogy mindenki helyett gondolkodni képes. Ötvenhatban a felkelt nép a hatalom helyett gondolkodott - s bebizonyította, hogy van önmagáról gondolata, hogy aki tudja, mit akar, az nem koldul a hatalomtól - ami kell, kivívja magának. „

Nemrég egy megemlékezésen arról beszéltem, hogy két nagy tévedésem is volt a rendszerváltással kapcsolatban. Akkor ugyanis azt gondoltam, hogy a polgárosodás, a többpártrendszer kialakulása, a szabad gondolkodás elvezetnek oda, ahová Európa nyugati részében már régen eljutottak. Nevezetesen, hogy szembenézve múltunkkal, őszintén feltárjuk azt. S a hibákat nem másokban keressük, hisz az mindig a legegyszerűbb. Ellenkezőleg, saját felelősségünket keresve, okul a társadalom a múltból. S ennek következtében nem ellenségeket gyárt, hanem megbékél környezetével.

Ehhez képest a mai napig nem tudjuk, hogy az 56 utáni titkosszolgálatok különböző szerveinek kik és miért voltak a tagjai, miközben a hasonló történelmi sorsú nemzetek szerencsésebb része ezen már rég túl van.

A mai napig érezzük a kádár rendszer azon reflexeit, mely a társadalmat az állam eszközévé tette. S ez a másik tévedésem. Sokan gyanakodva néznek, amikor arról beszélünk, hogy téves az a felfogás, mely nem az egyénből indul ki. Hisz minden ember elsősorban saját tetteiért és saját sorsáért felelős. Aztán, ha ebben megtalálta önmagát, képes lesz a családjáért, szűkebb és tágabb környezetéért is felelősséget vállalni. Így lesz hasznos tagja a társadalomnak. És nem úgy, ahogy az a rendszerváltás előtt volt, hogy hazug eszmék áldozataként kiszolgáltatottjává válik az őt körülvevő világnak.  

A polgárosodás alapja az, hogy mindez világos legyen. Mind az egyén, mind pedig a közösség számára. Az önkormányzatiságnak is ez a lényege.

Egy közösség mindig pontosan tudja, mire van szüksége. S ha erről felelősen gondolkodik, akkor a rendelkezésre álló forrásokat a legésszerűbben használja fel. S nem felülről várja a gondoskodást. Miként az egyén, a család, vagy a szűk közösség, saját maga veszi kézbe ügyeinek intézését.

A forradalom is éppen arról szólt, hogy végre a saját kezébe akarta venni sorsának irányítását a nemzet. 1956, a forradalom, a szabadságharc elbukott. De a forradalmat követően már nem lehetett úgy tenni, mint előtte. S bár a szabadság eszményének beteljesülésére még sokáig várni kellett, a rendszerváltással a lehetőség megteremtődött.

Független, alkotmányos köztársaság. Többpártrendszer, piacgazdaság.

Melyekről évtizedekig csak álmodoztunk, ’89-ben megnyílt az út…

Negyed századdal a redszerváltás után ma is csak azt mondhatom, kizárólag rajtunk múlik, mit kezdünk ezen értékekkel, de mondhatjuk úgy is, rajtunk áll, mit tanultunk 1956-ból. "