Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde

Valamivel több, mint ezer évvel ezelőtt vált véglegessé, hogy a magyaroknak sikerült az, ami az előttük több hullámban érkező vándorló népcsoportoknak nem. Mi nem olvadtunk be, nem morzsolódtunk fel az évszázadnyi harc során, és nem tűntünk el örökre a történelem színpadáról. Szilárdan megvetettük a lábunkat a Kárpát-medencében, és olyan erős államot hoztunk létre, amelyet kénytelenek voltak elismerni a környéken élők és az európai nagyhatalmak is. 

Természetesen hosszú előzménye volt annak, amíg a magyar vezető csoportok sorsdöntő elhatározásokra jutottak. 

A mából nézve furcsa érzés, hogy őseink egy része, a besenyők támadásai elől húzódott nyugatra, és ha úgy tetszik, háborús menekültként érkezett európai területekre. Bár erről az időszakról nagyon kevés a vitathatatlan ismeretünk, az valószínűnek látszik, hogy nem csak menekültünk, hanem a Kárpát-medence elfoglalását jó ideje tudatosan készítették elő a magyar törzsek.

A sikeres megszállás utáni kalandozó hadjáratainkkal rengeteg keserűséget okoztunk az akkori Európának. De idővel számunkra is világossá vált, ha itt akarunk maradni, és szeretnénk beilleszkedni az európai népek közösségébe, akkor tartósan nem rendezkedhetünk be erre az életmódra. Amit mellesleg a katonailag erős államok nem is tűrtek volna el.

Meg kellett tapasztalnunk azt is, hogy a tőlünk nyugatra működő társadalmi rendszerek hatékonyabbak és stabilabban biztosítják a lakosságuk számára a megélhetést, mint a miénk.

Felismerni és elfogadni sem volt könnyű ezeket a tényeket, hát még a hétköznapi életbe átültetni a változásokat. Gyakorlatilag fenekestül kellett felforgatni mindent, a társadalmi és gazdasági viszonyokat, a viselkedést, a hitrendszert, a jogszokásokat. Mindenkinek újra kellett tanulnia mindent.

Ehhez egy olyan karizmatikus vezetőre volt szükség, aki egyszerre tud erős lenni, de egyúttal kész a kompromisszumokra is, aki képes keresztülvinni ezt a rengeteg változást, úgy, hogy ne tegye ellenségévé az egész társadalmat, vagyis csak a legszükségesebb konfliktusokat vívja meg, de azokat kíméletlen következetességgel.

A magyarság szerencséjére akadt ilyen vezető, Szent István személyében. Színrelépésétől kezdve, több évtizeden át folyt vezetésével az egyáltalán nem öncélú átalakítás, amelynek sikerességéről nem kellett győzködni a társadalmat, hiszen fokozatosan a saját bőrén érezte mindenki az eredményeket.

De hogyan is kezdődött?

Már szentségtörésnek számított az is, hogy apja őt választatta fejedelemmé, pedig az addigi szokásjog szerint a legidősebb rokont illette ez a tisztség. A fiatal Istvánnak így hát meg kellett küzdenie Koppánnyal, később Ajtonnyal és az erdélyi Gyulával is. Az ő legyőzésük után egyesítette a törzsi területeket saját hatalma alatt.  

A keresztény nyugathoz a belépő a kereszténység felvételén és az egyházi rendszer kialakításán át vezetett. Ezért szabályozták István törvényei olyan alaposan ezt a területet. Két érsekséget alapított, nyolc püspöki egyházmegyét szervezett, rengeteg templomot építtetett. Az egyház működését a tizeddel biztosította, és Szent István volt az is, aki a vasárnapot kereskedelmi szempontból kitüntetett nappá tette. Elrendelte, hogy a vásárokat vasárnap kell tartani, méghozzá a templomok melletti területeken.

Érzékelvén a magyarok igyekezetét, mind a pápa, mind a német-római császár hozzájárult István megkoronázásához. Így már egyenrangú keresztény uralkodóként, az ezredfordulót követően, még nagyobb lendülettel foghatott hozzá az állami élet átszervezéséhez.

Nevéhez fűződnek olyan változások, mint például a megyerendszer létrehozása, amely ezer esztendőnél is tovább funkcionált kiválóan. Valóságos reformot hajtott végre, megteremtve a közigazgatás erős fundamentumát. De szilárd alapokra helyezte a gazdaságot és törvényeivel kiszámíthatóvá tette a mindennapi életet is. 

Külpolitikájában kerülte a konfliktusokat és higgadtan, szakszerűen kezelte az olyan helyzeteket is, amelyek más országokban felfordulást okoztak. Például a Kárpát-medencén áthaladó és a Szentföldre tartó zarándokokat fogadta a királyi udvarban, bőségesen ellátta őket és biztosította számukra az országon való biztonságos áthaladást.

Hogy nem csak hatékony vezető volt, de bölcs, humánus uralkodó is, arról a fiának, Imre hercegnek írt intelmeiből bizonyosodhatunk meg. 

Azoknak az eseményeknek a tükrében, amelyek ma foglalkoztatják az országot, nehéz lenne megkerülni, hogy felidézzük, miket is gondolt Szent István a külföldiekről, az idegenekről.

Ezzel kapcsolatban így inti fiát: „Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak… mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, őrizd szívedben mindig az isteni intést: "Irgalmasságot akarok és nem áldozatot."

Persze ő valóban hívő keresztény volt, így kötelezte az a hitrendszer, amit őszintén magáévá tett. Természetesen a mai keresztény vagy csupán humánusan gondolkodó emberek számára is kihívás a háborús övezetekből menekült emberekhez való viszonyulás. Ehhez nagyon is hangsúlyosan bőven található útmutatás a Bibliában is. Elég, ha a Máté evangéliumában olvasható példabeszédre gondolunk…” Idegen voltam, és befogadtatok…” Nem részletezem, hisz e rövid mondat is világos üzenet, s gondolom, plébános úr nálam sokkal értőbben tudja taglalni mondanivalóját.

De a mai ember számára egészen egyszerűen és világosan fogalmazott Ferenc pápa nemrégiben egy Torinóban elmondott beszédében. Először is arra emlékeztette hallgatóságát, hogy ő maga is migránsnak számít, hiszen családja egykor Piemonte tartományból vándorolt ki Argentínába.

Majd egy rendkívül kemény megfogalmazás következett "A menekültek visszautasítása háborúval ér fel, ez erőszak, ezt gyilkosságnak nevezik".

"Bennünket, keresztényeket is az a veszély fenyeget – folytatta a pápa, hogy engedjük, megbénítson minket a jövőtől való félelem és a múló dolgokban keresünk biztonságot, vagy egy zárt társadalmi modellben, amely inkább kizár, mint befogad".  Így beszél egy ember. EMBER, csupa nagybetűvel…

Természetesen sem István korában, sem ma nem jelenti a humánum azt, hogy homokba dughatnánk a fejünket és szőnyeg alá söpörhetnénk a valóban hatalmas problémát jelentő helyzeteket.

Az igazi vezetők éppen azok, akik ezekre a bonyolult kihívásokra úgy találnak hatékony megoldást, hogy közben megőrzik emberségüket, és nem adják fel szilárd erkölcsi és elvi álláspontjukat sem.

Többek között ezért emlékezünk még ezer évvel országlása után is Szent Istvánra, mert ő ilyen módon oldotta meg a konfliktusokat.

Szent István műve magáért beszél. Mert neki is köszönhetjük, hogy magyarokként ma itt állunk azon a földön, amelyen ő teremtette meg államiságunkat. Becsüljük meg ezt az értéket és fontoljuk meg, életműve kapcsán szorul-e revízióra mindaz, amit ma a világról gondolunk...