"Népes társaság ült alkotóként a Liliomfiról szóló beszélgetésen, és igazán népes közönség kísérte figyelemmel a párbeszédet. De nem csak a teremből kicsorduló tömeg volt feltűnő, hanem az átlagéletkor meredek zuhanása is - mindkét oldalon. Az alkotók fiatalságát csak kiemelte a tizenéves rajongók megjelenése, akik a beszélgetés végén közös csoportképet is készítettek a színészekkel.

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésével kapcsolatban szinte mindig az az első kérdés, hogy miről szól a darab végi felszólítás: Hagyjatok minket játszani! Pusztán arról, hogy játszani jó, vagy inkább odaszúr az idősebb generációnak, kritizálva a megosztottságot és helyet követelve magának. Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila szerint semmiféle üzengetés nincs az előadásban, de  mivel sokan értik generációs szakításként az üzenetet, Miklós úgy fogalmazott “belátom, hibáztam hogy nem tettem egyértelműbbé a szándékot, és így félreérthető az üzenet” - nos ezt a mondatát idézték aznap még sokan, sok helyen, de már nem is a kérdés, hanem az önkritika miatt. Idén még nem látott olyan beszélgetést a POSZt, amelyben elhangzott volna, „ebben hibáztunk”.

Fotó: POSzT

De nem csak ezzel produkáltak egyedit, hanem azzal is, hogy Spolarics Andrea külön tapsot kapott a beszélgetés nézőitől. A színészek bevonulása előtt elhangzott, hogy a jelenlévők mindenképpen díjaznák játékát, és e célból nem riadnak vissza egy “kapja Spolarics Andrea a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat” facebook csoport megalapításától sem. Végül nem tudom, megalakult-e, de a taps gyönyörű találkozása volt nézőnek és színésznek. Ahogy az Erzsikét alakító Rujder Vivent is aggódva keresték a széksorok között, attól félve, esetleg nem jön el a beszélgetésre, majd egy felszabadult sóhajtással nyugtázva, hogy mégis. Vivien egyébként arról beszélt, hogy a Liliomfi szünetében kiesik-e a szerepéből. Ekkor ugyanis zsíroskenyérrel kínálják a közönséget, meg alkoholmentes sörrel, és igény esetén még beszélgetnek is, hamisítatlan vidéki vendéglő hangulatát teremtve meg.  De ami kívülről lazulás, az belülről munka, ők ezekben a látszólag szabad percekben is a szerepükben vannak. Aki kimegy szünetre, az ő értelmezésük szerint a vendéglő udvarába megy éppen.

Fotó: POSzT

Egy néző arra panaszkodott, úgy érezte, a színpad alatt mászkált valaki előadás alatt, kiderült, igaza volt, a színészek rohangálnak néha ott is - így rögtön elnézést is kért, mert valakibe belerúgott.

A szövegtanulásról szólva csak önmagukat idézték az alkotók “Nem mi tanuljuk meg a szöveget, a szöveg tanul meg minket”, mint kiderült egyébként ez a mondat éppen a Szellemfit játszó Böröndi Bence érdeme. Ahogy azt is megtudtuk, hogy Dóra Béla maga építgette szerepét, mert az megírva egyáltalán nem volt. Így lett papagáj is, Ede is.  Tehát mindenki pakolt bele, amit csak tudott.

Fotó: POSzT

Az előadáson Ifj. Vidnyánszky Attilát figyelve eldönthetetlen volt, elégedett-e a ritmussal. Dobverőkkel ütötte a kezét-lábát, ficánkolt és vezénylet, időnként beszállt zenélni is, aztán egy- egy hevesebb periódus után a kottatartó mögé bújva, a réseken át leste a színpadot, és mondta együtt a szöveget. A beszélgetésen kiderült, mindez normális, tetszett neki a tempó. És a kérdésre, hogy miért jobb a kottatartó mögül nézni, végül az előadás alatt a rendező mellett ülő Kovács Adrián, a darab zeneszerzője felelte, hogy “így legalább engem nem idegesít.“