gyorslinkek
Helyi hírek
Ügyintézés
Legyen a vendégünk
Kössön üzletet nálunk
  3°C, 7.56 km/hDK-i szél, pára
Német nyelv Angol nyelv Magyar nyelv
1956-ra emlékeztünk
Nyomtatható verzió Cikk ajánlása
"Hiába bombázzák a társadalmat hamis propagandával, az emberek a fontosabb ügyekben idővel mindig tisztán látnak. Világosan tudják, hogy mi lenne az ő érdekük, milyen problémákat kellene az államvezetésnek megoldania..." - hangzott el 2017. október 23-án Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszédében a Jókai Mór Művelődési Központban.

 

 

 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 61. évfordulóját köszöntő ünnepi megemlékezésen fellépett a Budaörsi Fúvószenei Egylet, az I. számú Általános Iskola Énekkara, valamint a Latinovits Színház színészei. Ünnepi beszédet Wittinghoff Tamás polgármester mondott, amely az alábbiakban teljes terjedelmében olvasható.

 

 

Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde

https://www.youtube.com/watch?v=WiJQ9AK8YQQ

 

„Ha 1956-ot értékeljük, közöttünk egyetlen különbség van, mégpedig az, hogy én átéltem, ti, mert fiatalabbak vagytok, nem.” – fogalmazott egy alkalommal Göncz Árpád a forradalommal kapcsolatban. 


És valóban. Szinte valamennyien csak elbeszélésekből, illetve olvasmányainkból ismerjük a 61 évvel ezelőtt történteket. Már alig akadnak közöttünk olyanok, akik cselekvő részesei voltak az akkori eseményeknek. Így hát évről-évre nagyobb lesz a felelősségünk, hogy úgy elevenítsük fel a múltat, ahogyan az tényleg megtörtént. 


Nehezíti a helyzetünket, hogy éppen ezzel a forradalmunkkal kapcsolatban szokták a leggyakrabban emlegetni: ahány ember, annyiféle 56 volt. Hiszen nagy jelentősége lehetett, hogy valaki Budapesten vagy vidéken élte át azokat a napokat, mi volt a foglalkozása, a társadalmi helyzete, mennyire hurcolták meg őt az előző években, mit értett meg a körülötte lévő világból, mit hitt el a propagandából, mit hozott a családjából illetve mit vont le személyes tapasztalataiból.


De bármennyire is különböztek az emberek a forradalom kirobbanásának pillanatában, 1956 egyik csodája éppen az volt, hogy percek alatt teremtődött meg a valódi és az elsöprő többséget megérintő nemzeti egység. 


Ha valaki látott már régi híradó filmeket ebből a korszakból, rácsodálkozhat, hogy a még egy nappal korábban passzívnak, gyávának és tunyának titulált nép október 23-án százezrével hömpölyög a budapesti utcákon kart-karba öltve. Mindenki mosolyog, zászlókat lengetnek a képeken, és egyértelműen azt a benyomást keltik, hogy valamennyien pontosan tudják, miért vannak ott. 


1956 októberében az egyetemekről, a szerkesztőségekből, a gyárakból és a legkisebb falvakból is pontosan ugyanazok a követelések hangzottak fel: Vonják ki a szovjet csapatokat, Nagy Imre vezetésével alakuljon új kormány, legyen szabad a sajtó, írjanak ki demokratikus választásokat, váljanak újra függetlenné a bíróságok, hozzáértő szakemberek bevonásával szervezzék át az ipart és a mezőgazdaságot, vonják felelősségre azokat, akik a Rákosi korszakban bűnöket követtek el. 


Hiába bombázzák a társadalmat hamis propagandával, az emberek a fontosabb ügyekben idővel mindig tisztán látnak. Világosan tudják, hogy mi lenne az ő érdekük, milyen problémákat kellene az államvezetésnek megoldania. És látják azt is, amikor a hatalom birtokosai az ő képviseletük helyett a saját zsebüket tömik és a rokonaik, barátaik útját egyengetik…
Az október 23-án utcára tóduló tömegen az első pillanattól érződött, hogy ezúttal nem fognak megállni, ezeknek a követeléseknek teljesülniük kell. 


Érdekes, hogy még a politikai elit érzékenyebb része is – ahogyan ez gyakran lenni szokott – csak késve értette és érezte meg, hogy mit is szeretne valójában a társadalom.
A később kivégzett Angyal István, a Tűzoltó utcai fegyveres felkelők egyik legendás parancsnoka, a börtönben papírra vetett emlékirataiban így fogalmazta meg ezt:
„A kormányok, a parlament, a politikusok az egész forradalom alatt kullogtak az események után. Míg vitáztak és gondolkodtak a következő lépésen, a nép az utcán cselekedett, csinálta a forradalmat. 


A nép, a diákság meghirdette a tüntetést 23-án, a kormány betiltotta. Amikor már mozgott az utca, és nem volt mit tenni, engedélyezte a már élő tüntetést. A nép Nagy Imre beszédét követelte a parlament előtt, Nagy Imre nem beszélt, helyette Gerő dörögte el ellenforradalmi beszédét a rádióban. A fegyverek szóltak már, amikor Nagy Imre végre beszélt, de nem vették be a kormányba. A fegyveres harc már győzött az utcán, amikor jött a beavatkozás. Egy csomó vér elfolyt, míg megszületett a határozat, hogy a forradalom forradalom és nem ellenforradalom.” Írta Angyal István.

 

Valóban kellett jó pár nap, amíg a politikai elit haladó része felvette az utca ütemét, de végül teljesen szinkronba kerültek. Nagy Imre kormánya távozásra szólította a szovjet csapatokat, kiléptünk a Varsói Szerződésből, bevonták a politikába az 1947-48-ban megszüntetett pártokat, elismerték a spontán megalakult munkástanácsokat, nagyban építettek az országszerte létrejött nemzeti bizottságokra, sikeresen tárgyaltak a fegyveres csoportok vezetőivel. Egyszóval napok választották el Magyarországot attól, hogy konszolidálja a forradalom eredményeit, és immár demokratikus országként kezdjen hozzá egy új korszakhoz. 


Figyelemre méltó, hogy a társadalom a településeken, a munkahelyeken egyaránt az önszerveződés, az önkormányzás eszközéhez nyúlt. A maga kezébe vette környezetének irányítását. Mert ez a normális, ez a természetes. És logikus reakció volt ez arra is, hogy a korábbi években minden szinten elfojtották a helyi autonómiákat. Betegesen centralizáltak mindent. Közigazgatást, intézményeket. S a törvényhozó, a végrehajtó hatalom, az igazságszolgáltatás és minden intézmény, mely az állam túlhatalmát hivatott korlátozni, féken tartani, az állampárt kezében volt.


A szovjet invázió megindulása után a parlament épületében államminiszterként egyedül maradó Bibó István kiáltványban fordult a világ népeihez és honfitársaihoz: 
„A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be – írta Bibó, a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.”

 

A társadalom természetesen pontosan ugyanúgy gondolkodott, ahogyan Bibó István. Ezért is lehetett az 1956-os forradalom másik csodája, hogy a felkelt nép a világ legnagyobb hadseregével szállt szembe november 4-én hajnalban. Katonák, diákok, munkások, tizenéves gyerekek, nők és férfiak vették fel a harcot a tankhadosztályokkal szemben. Puskákkal, molotov koktélokkal, zsákmányolt fegyverekkel folyt napokig az elkeseredett ellenállás. Az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte Dávid és Góliát egyenlőtlen harcát, amely természetesen csak az elképesztő túlerő győzelmével végződhetett. Mégis ez a küzdelem emelte világtörténelmi eseménnyé a szabadságharcot.

 

1956 éppen azért nem volt minden tekintetben vesztes forradalom, mert bár katonailag leverték, sem Magyarország, sem a világ többé már nem lehetett ugyanolyan, mint volt azelőtt. 
A sztálinizmust meghaladni igyekvő Hruscsov vezette Szovjetunió hiteltelenné és megvetendő barbár állammá vált a világ szemében. A nyugati világban szertefoszlott az illúzió, hogy létezhet emberarcú szocializmus, hogy a csatlós országok önként követik a rájuk erőltetett szovjet modellt.


És természetesen a szovjet vezetés sem érezhette soha többé biztonságban magát, mert ők is tudták, hogy a megszállt országokban élők szabadságvágya bármikor ugyanolyan robbanáshoz vezethet, mint Magyarországon. 


De hazánkban sem folytatódott úgy az élet, mint azelőtt. Fel sem vetődhetett a rákosista rendszer visszaállítása, és bár példátlanul véres megtorlás következett, a forradalmárok áldozata nem volt hiábavaló. Az elkövetkező évtizedekben Magyarország emiatt jóval többet engedhetett meg magának, mint a környező országok. Így lettünk mi a térségben a „legvidámabb barakk”, egy olyan ország, ahol legalább a hétköznapi élet valamivel elviselhetőbb volt. 


De ez az alacsony szintű létbiztonság megtévesztő is volt, mert ezzel igyekeztek elfedni, hogy a rendszer lényege a diktatúra. Olyan politikai berendezkedés, amely korlátozta az alapvető szabadságjogokat, a gyülekezéstől a sajtószabadságon át a tisztességes többpárti választásokig. A szakmai előmenetelt jórészt a párthoz való hűséghez kötötték. Milliókat kényszerítettek a párttagság mellett olyan látszatszervezetekbe, mint a szakszervezetek, az ifjúsági mozgalmak, vagy éppen a munkásőrség. Hozzászoktatták a társadalmat ahhoz, hogy veszélyes és nem kifizetődő őszintén beszélni, az érdekekért harcolni, megkérdőjelezni a hatalom központjában kigondolt tervgazdasági döntéseket, netán ellentmondani az uralkodó párt legkisebb helyi vezetőjének is. A társadalmat besúgó hálózatok szőtték át, amelyek láthatatlanul tartottak félelemben sokakat. Az emberek egyetlen személytől és egyetlen párttól várták és remélték, hogy életük jóra fordulhat. Tökéletes kiszolgáltatottságban…


A jelenlegi bajaink jó része éppen ebben a korszakban gyökerezik.
A társadalom legnagyobb része elfordult a politikától, nem bízik már senkiben.
Reménytelennek látják a megosztottságot s döbbenten nézik hogy ma ismét azt mondják nekik, hogy vannak ellenségek itthon is, és a nagyvilágban. Már nem is igen értik, hogy kitől kell jobban félniük. Jogvédő civil szervezetektől, egy idős embertől, a menekültektől, vagy éppen Brüsszeltől?


És közben oda jutunk, hogy előbújnak az egykori titkosszolgálatok homályos és feltáratlan világából olyan alakok, akik megúszták az elszámoltatást, és immár nem bűnbánóan lapulnak, hanem fennhangon rágalmaznak, fenyegetnek, nemtelen eszközökkel próbálnak ismét félelmet gerjeszteni és terjeszteni. 


Hogy lehet, hogy mindez nem ütközik harsány ellenállásba?
A társadalom túl gyorsan alkalmazkodott és tért vissza a régi, ismerős viselkedési mintákhoz. 
Sokan újra félteni kezdik az egzisztenciájukat, esélytelennek tartják a személyes kiállást, nem hisznek a szolidaritásban, nem állnak ki egymásért.


Pedig éppen 1956 adhatna példát arra, hogy ennek nem kell szükségszerűen így lennie. Az, hogy egy társadalom milyenné lesz csakis a saját döntésén múlik. Az önkény, a diktatúrák végül mindig elbuknak, még akkor is, ha sokszor, és sokáig nehéz ezt elhinni.


Bíbó István szavai ebben az ügyben is eligazítanak. A magyar demokrácia válsága című 1945-ben írt művében így fogalmaz:
„A demokráciához a népnek tudatában kell lennie valaminek, …annak, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik. Ahhoz, hogy egy nép ezt a tudatot megszerezze, először kétségtelenül harc kell, és csak azután játékszabály. Először az emberi méltóságnak egy alapvető felkelésére van szükség, melynek során a jobbágyi alázatban és a fennálló hatalmasságok megingathatatlan tiszteletében élő nép megtapasztalja a maga erejét, és megtanulja azt, hogy neki joga és kötelessége a maga fölött álló hatalmasságokat megválogatni és szükség esetén elkergetni.”


Nos, a magyar nép ezt az érzést 1956-ban nem csupán megtapasztalta, de e szerint is járt el.


2017-10-23 21:16

Vissza