A németek kitelepítésére emlékezett Budaörs

"Budaörs jó példája annak, hogy az őszinte szembenézés a múlttal, bár fájdalmas, de szükségszerű ahhoz, hogy pontosan tudjuk, kik vagyunk és honnan jöttünk. (...) Élhető város, kiegyensúlyozott, öntudatos, összetartó és szolidáris közösség csak ilyen alapokon jöhet létre." - fogalmazott Wittinghoff Tamás polgármester a magyarországi németek kitelepítésének 74. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen.



Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde


Amikor a szövetséges haderők főparancsnoka, Eisenhower tábornok 1945-ben szembesült az általuk felszabadított koncentrációs táborokban elkövetett rémségekkel, a következőket mondta: “A lehetséges legtöbb dokumentumra van szükségünk – legyen az film vagy tanúvallomás, mert egyszer majd eljön a nap, amikor feláll valami elmebeteg, és azt fogja mondani, hogy mindez meg sem történt.”


Két fontos dologra is rámutatott ezzel. Egyrészt, az emberiség hajlamos a felejtésre, ezért nyomatékosította, hogy minden bizonyítékát meg kell őrizni annak, ami a 2. világháború idején történt. Másrészt abban is biztos volt, hogy lesznek majd olyanok, akik meg akarják kérdőjelezni és hamisítani fogják a múltat. Nem tévedett. 


Ezen a ponton egészítettem ki megírt beszédemet, reagálva az előttem Ritter Imrétől (a német kisebbség országgyűlési képviselőjétől - a szerk.) elhangzott, KDNP-s államtitkárt idéző (Rétvári Bence, az Emberi erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára, miniszterhelyettes - a szerk.) szövegre, mely kizárólag Nagy Imre személyes felelősségeként kívánta beállítani a magyarországi németek elűzetését.


Ha már a történelemhamisításnál tartunk, akkor egy dologra mindenképpen kell, hogy reagáljak. Látom, érzékelem azt, ami Nagy Imre deheroizálásával kapcsolatban, az '56-os mártír miniszterelnök szerepének háttérbehelyezésével, szobrának eltávolításával kapcsolatban a mai ideológiák mentén történik.


Csak annyit szeretnék az elhangzottakhoz (azaz a kitelepítés kapcsán egyedül Nagy Imre felelősségének hangsúlyozásához) hozzátenni, hogy aki megkérdőjelezi, hogy 1945 vége felé helytelenül járt el, amikor előterjesztette azt, amiről az imént szó esett, akkor ezzel természetesen nem fogok egyetérteni. Hiszen hibát követett el, nagyon súlyos hibát. 
De azért emlékezni kell arra is, hogy a dolog nem egészen így történt. 1945-ben, épphogy csak véget ért a háború, már követelték, nagyon sokan azt a szörnyűséget, mely azután meg is történt. Legfőképpen egy parasztpárti politikus (Kovács Imre, népi író) volt az, aki ezt követelte. És, hogy egészen pontosak legyünk, 1945 május 16-án Gyöngyösi János független kisgazdapárti külügyminiszter jegyzékben fordult Vorosilov marsallhoz, miszerint Magyarország 300 ezer német volksbundistát szándékozik kitelepíteni. Majd a Dálnoki Miklós Béla vezette magyar kormány 1945 május 26-án erősítette meg ebbéli szándékát a Szovjetunió felé.
Csak, hogy a történelmi tényekkel egészen pontosan legyünk tisztában…


De visszatérve Eisenhower kijelentésére, a másik figyelmeztetése is legalább annyira fontos volt, az, ami a felejtésre vonatkozott. Az olyan eseményekre ugyanis, amilyenek a 2. világháború előtt, alatt és közvetlenül utána történtek, nem jó emlékezni. Sokan ösztönös védekezésből, mások tudatosan is igyekeztek felejteni és felejtetni. Pedig a felejtésnek nagy ára van. 


Ha a szörnyűségek elemzése és értelmezése elmarad, és az nem épül be a hétköznapi történelmi tudatba, akkor védtelenné válunk, és ugyanazok a dolgok újra és újra megtörténhetnek velünk.


Budaörsön már a 80-as években elkezdődött a „kitelepítés”-nek nevezett időszak feldolgozása, s a rendszerváltás után is mindent megtettünk azért, hogy minél jobban megismerjük a múltunkat, s hogy a történteket ne hagyjuk feledésbe merülni. Sokat segített ebben, hogy egyre többen vették fel a kapcsolatot az elűzöttekkel, míg a folyamat betetőzéseként, 30 évvel ezelőtt testvérvárosi kapcsolatra léptünk az egyik olyan településsel, Bretzfelddel, amely befogadta az innen elűzöttek egy részét.


Attól, hogy ezek a kapcsolatok személyessé váltak, még kézzelfoghatóbbak, még átélhetőbbek lettek számunkra is azok a borzalmas napok.


1946. január 19-én, egy hideg téli napon kezdődött a magyarországi németek elűzetése, és éppen Budaörsön. Az embertelenül végrehajtott akció során csupán néhány órát kaptak a kiszemelt áldozatok, vagyis a falu lakosságának nagy része, hogy egy élet munkájával megszerzett vagyonukból, felhalmozott emlékeikből valamennyit néhány batyuba gyömöszöljenek. Aztán rettegve gyülekeztek a kijelölt helyen, ahol átfagyva, bizonytalanságban tartva, vártak a sorsukra. És megint, mint ahogyan két évvel azelőtt a zsidókat, majd egy éve az Oroszországba szállított málenkij robotosokat, most őket is vagonokba tuszkolva indították el az ismeretlen felé. 


A kollektív bűnösség elve alapján bélyegeztek meg minden német származásút, gyakorlatilag mellőzve a személyre szabott alapos vizsgálatokat. Hiszen a cél nem is a bűnösök felkutatása volt, hanem bűnbakokat kellett találni. Ez mellesleg még arra is jó volt, hogy egy szűk csoportra hárítsa át a közösség a felelősséget a világháború alatt történt borzalmakért, ezzel helyettesítve az őszinte szembenézést.


„A vasútállomáson marhavagonokba raktak minket. A vagonban csak egy kis kerek kályha állt. Farkasordító hideg volt, 30 személyt zsúfoltak be egy-egy kocsiba. Gyerekek, felnőttek, idős és beteg emberek nyolc napig utaztunk, amíg megérkeztünk Németországba. Kimondhatatlanul és elképzelhetetlenül igazságtalan volt olyan embereket elűzni hazájukból, akik mindig csak szorgalmasan dolgoztak. Az elűzőknek csak egy járt a fejükben, hogy a valódi tulajdonosok vagyonából meggazdagodjanak; ez rablás és lopás volt! Nyomor, fájdalom, sírás és diszkrimináció töltötte meg szívünket. Elvették a hazánkat. Az új hazát csak nehezen, vonakodva szoktuk meg. Honvágy kínozta az időseket, de minket, fiatalokat is. Az idősek csak a szeretett, jó öreg hazájukról, Magyarországról tudtak beszélni. A kínzó honvágyba nemsokára néhányan bele is haltak.” – írta az egyik kitelepített a visszaemlékezéseiben.


Mivel innen, a mi településünk vasútállomásáról indultak el az első vagonok Németország felé, Budaörs emblematikus helye lett a hazai németség ellen elkövetett bűnökre való emlékezésnek. kötelességünk hát, hogy minden évben újra és újra kimondjunk néhány fájdalmas történelmi igazságot, olyanokat, amelyek soha nem mehetnek feledésbe. 
Már csak azért sem, mert szinte azonos megállapításokat tehetünk, mint a vészkorszak borzalmai kapcsán. Azaz a társadalom pár év múltán ismét a kollektív bűnösség elve mentén a megbélyegzés, a gyűlölködés, a kirekesztés elkövetőjévé, illetve áldozatává lett. 
S azért is fontos felsorolni a tényeket, mert oly sokszor találkozhatunk még ma is a történelemhamisítás gyalázatos eszközével.


Határozottan ki kell tehát mondanunk:


Budaörs jó példája annak, hogy az őszinte szembenézés a múlttal, bár fájdalmas, de szükségszerű ahhoz, hogy pontosan tudjuk, kik vagyunk és honnan jöttünk. Kik voltak az elődeink, hogyan éltek, s miként alakult a sorsuk.
Mert ezen keresztül tanultuk meg, hogy mennyire fontos az értékeink őrzése, a hagyományaink ápolása.
Élhető város, kiegyensúlyozott, öntudatos, összetartó és szolidáris közösség csak ilyen alapokon jöhet létre.