Március 15-ét először 1849-ben, a javában zajló szabadságharc árnyékában ünnepelték meg. A debreceni megemlékezésen éppen ezért sem Petőfi, sem Kossuth nem lehetett jelen. Petőfi katonai futárszolgálatot teljesített, Kossuth pedig Törökszentmiklóson tartózkodott a magyar fősereg táborában, ahonnan ezt írta a feleségének: „Ti ma március 15-két ünneplitek, mi pedig megyünk a német ellen. Hogy tulajdonképp mit ünnepelnek március 15-én, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom.”

Akkor még nem volt meg a kellő történelmi távolság a tárgyilagos értékeléshez, de ma már, 175 év távlatából pontosan tudjuk, hogy ama bizonyos március 15-ei „pesti lárma” nélkül mit sem értek volna a pozsonyi országgyűlés eredményei. Talán nem is tárgyaltak volna Kossuthtal és soha nem nevezik ki gróf Batthyány Lajost miniszterelnöknek. Mert a végső lökést kétségtelenül az adta meg, hogy a bécsi udvaron páni félelem lett úrrá a Pestről érkező hírek miatt, amelyek Petőfi állítólagos 40 ezer felfegyverzett parasztjáról szóltak. Az udvar is csak az erőből értett.

A forradalom napja azonban a felfegyverzett parasztok nélkül is nagyon valóságos volt, még ha szerencsére vértelenül is zajlott le. Az akkor 25 éves Petőfi Sándort, akinek éppen idén ünnepeljük születésének 200. évfordulóját, mérhetetlenül bosszantotta, hogy sokan kétségbe vonták a nap forradalmi jellegét.

Így írt erről barátjának, Arany Jánosnak egy levelében: „Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet vitatni, és miért? Mert vér nem folyt. Ez csak dicsősége a dolognak…Hogy ellenszegülés nem történt, ez csak azt mutatja, hogy az ellen vagy teljesen átlátta tehetetlen gyöngeségét, vagy gyáva volt megtámadni bennünket.”

A rendszer gyors és vértelen összeomlásának titka valójában abban rejlett, hogy az 1848-as forradalom egy majd húsz éven át tartó folyamat, a reformkor törvényszerű betetőzése volt. E két évtizedben annak a korszaknak az ellenzéki politikusai példásan elvégezték a rájuk háruló munkát. Alaposan és tárgyilagosan elemezték a helyzetet, kidolgozták a legjobb megoldásokat, a legfontosabb teendőket illetően pedig kompromisszumra jutottak. A mérsékeltebbek és a radikálisok a döntő pillanatban egymást kiegészítve és támogatva harcoltak, ki Pozsonyban, ki Pesten, mások Bécsben.

Sokak számára máig nem érthető, hogy egy egész társadalmi réteg, a magyar nemesség, hogyan volt képes önként lemondani a kiváltságairól, felülemelkedni az anyagi érdekein és a haza minden polgárának ügyét figyelembe véve, nem csak szónokoltak a hazafiságról, hanem akként is cselekedtek.   

Bibó István, a 20. század egyik legkiemelkedőbb politikai elemzője így írt erről:  „A romantikus értelmezés szerint ez a cselekedet a nagylelkűségnek s az önkéntes áldozatkészségnek a páratlan megnyilvánulása. A materialista értelmezés szerint viszont az egész gesztus részben ijedtségből, részben jól felfogott gazdasági érdekből származott. Mind a két beállítás szűk és embertelen. A magyar nemesség reformkori szerepének és 1848-as cselekedetének értelmét akkor fogjuk meg helyesen, ha az akkori magyar elit bátorságának és tisztánlátásának jeleként értékeljük. A reformkori magyar elitnek az a történeti érdeme, hogy nemcsak felismerte a rendi társadalomszervezet tarthatatlanságát, hanem volt bátorsága arra, hogy ennek a következményeit le is vonja.”

Eddig a Bibó idézet.

A forradalom felemelő pillanatai után gyorsan egyértelművé vált, hogy csak véres harcok árán lehet megvédeni az áprilisi törvények vívmányait, amelyek letették a polgári Magyarország, sok ponton máig érvényes alapjait.

Egyszerre kellett megvívni a harcot a császári haderővel és egy valóságos polgárháborút lefolytatni a nemzetiségekkel. Közülük különösen a horvátok, a szerbek és románok kötöttek le nagy erőket. A magyar vezetés jóhiszeműen azt gondolta, hogy a jobbágyság eltörlése és a polgári szabadságjogok biztosítása elegendő lesz a nemzetiségeknek is. Aztán a szabadságharc utolsó szakaszában ugyan kapkodva megadták azokat a jogokat, amelyeket bizony azonnal biztosítani kellett volna. Ez a gesztus azonban sajnos már megkésett volt.

Az új eszme, a nemzeti érzület, amely pozitív erőt adott a magyarságnak, ugyanúgy a nemzetiségieket is foglalkoztatta, akik lehetőségeket láttak benne a saját jövőjük szempontjából. Természetesen a császári udvar is mindent megtett azért, hogy a magyarság ellen irányítsa ezt az energiát. És ez sajnos akkor sem volt túl nehéz. Az irodalmi Nobel díjas Kertész Imre írja egy helyütt, hogy: „A gyűlölet bármelyik oldalról, bármikor mozgósítható, s a pillanat kívánalma szerint felhasználható. A primitív gondolatvilág számára amúgy is természetes dolog, hogy a másik etnikumot gyűlölje.” 

De gyorsan kiéleződtek a küzdelmek a magyar politikai eliten belül is. Ez jól látszott már az első népképviseleti választáson, 1848 nyarán, ahol mindenféle praktikákkal buktattak meg olyan országosan ismert embert is, mint Petőfi Sándor. De nem járt jobban a lakóhelyén, Nagyszalontán a rendkívül népszerű és megbecsült Arany János sem. Utóbbi rendkívül tanulságosan emlékszik vissza a történtekre. „Mihelyt a nép a törvényt hallva és olvasva, választási jogát megértette, minden rábeszélés, utasítás nélkül, a maga fejétől engem jelölt ki, s ez szájról szájra menvén olly erős közvélemény lett Szalontán mellettem, minő aránylag Kossuth mellett sem volt az országban. Szegény nép! azt hitte, hogy szabad és lehet neki a kit szeret, a kiben bizodalma van, megválasztani.” - írta Arany.

Úgy tűnik, az akkori elit sem szerette a véletlenre bízni a választási eredményeket, a radikálisokat háttérbe akarták szorítani, és mindenütt a saját embereiket látták szívesebben. Működésbe léptek tehát a korábbi nemesi választásokról ismert módszerek. Így folytatta Arany: „A főispán…erélyes, olly erélyes, hogy a mit ő akar, meg kell lennie. Törik-szakad, meg kell lennie.” És meg is lett. A távolabbi falvakból szekerekkel szállították be a szavazókat, etették, itatták őket, Arany szavazóit fél napon át várakoztatták, majd azt hazudták nekik, hogy már eldőlt az ügy, nem is érdemes voksolniuk. Arany szomorúan összegezte a történteket: „Ha meggondolom a népképviseletnek ezen kezdetét, miszerint még folyvást tekintélyek rendelkeznek a buta nép meggyőződésével, bizonyisten el kell szomorodnom. Hiszen az Apáthi oláh épen úgy megválasztotta volna Metternichet is, ha azt rágja szájába a főispán.”

Mindez mégsem tántorította el a két elbuktatott jelöltet, hogy mindvégig tevékenyen kitartsanak a szabadságharc mellett. Petőfi, Bem tábornok mellett szolgált a halálig, Arany pedig nemzetőrnek állt. 

Egész Európában valóságos csodaszámba ment, hogy Magyarország másfél évig képes volt a hatékony fegyveres ellenállásra. A titok abban rejlett, hogy az áprilisi törvényeket a társadalom rendkívül széles rétege érezte magáénak, méghozzá annyira, hogy az elért eredmények megőrzéséért az életveszéllyel járó harcot is vállalta. Ugye az nem merül fel senkiben, hogy a magyar szabadságharc hőseit „háborúpártisággal” illesse? Természetesen ők is békét szerettek volna, egy független és szabad Magyarországon. Ezért az életüket is hajlandóak voltak feláldozni.

Petőfi szavaival élve:

„Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”

A forradalom és szabadságharc végkimenetele azonban nem lehetett kétséges attól a perctől kezdve, hogy a cári Oroszország eldöntötte, távlati céljai szempontjából előnyösebb az egységes Habsburg birodalom fennmaradása. Ezért küldött ide I. Miklós cár egy akkora méretű, 200 ezres hadsereget, ami messze meghaladta az ellenünk harcoló császári csapatok létszámát.

Igen, egyértelműen akkor is az orosz birodalom pecsételte meg a sorsunkat. Ugyanúgy, mint 1945-ben, amikor felszabadítókból nagyon gyorsan megszállók lettek belőlük, és ahogyan 1956-ban is ők taposták el a magyar forradalom demokratikus kísérletét.

Soha nem gondoltam, hogy egyszer Antall Józsefet fogom idézni egy ünnepi beszédben, de muszáj, mert talán az ő hangja kijózanítja azokat, akiket most megpróbálnak megtéveszteni. A rendszerváltás első miniszterelnöke már 1991-ben világosan kimondta, hogy „Naiv ember, aki azt hiszi, hogy Oroszország lemondott a közép-európai térségben vitt szerepéről.” Ezért fontos számunkra, fejtegette akkori beszédében, hogy Ukrajna erős és független állam legyen. És ezért fontos a NATO szerepe és azon belül az amerikai jelenlét is, mert csak ez rettentheti el Oroszországot a kalandorpolitikától. És ezért fontos az is. hogy Ukrajna ahhoz a szövetségi rendszerhez tartozzék, mint Magyarország.

Hozzáteszem, ez a kárpátaljai magyarságnak is elementáris érdeke.

Antall József már nem érhette meg Vlagyimir Putyin színrelépését, akivel ismét olyan vezetője lett Oroszországnak, aki brutálisan folytatja az évszázados orosz politikát, a birodalom határainak kelet felé tolását.

Ezért, amikor ma, a szomszédunkban dúló véres háború árnyékában emlékezünk az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra, egyszerűen nem tehetünk úgy, mintha nem látnánk a történelmünkön végighúzódó veszélyes párhuzamokat. Határozottan el kell hát utasítanunk azokat a hangokat, amelyek lekicsinylik az agresszor okozta veszélyt, félremagyarázzák az ukránok hősies harcát, amellyel minket is védelmeznek, megtagadják a szolidaritást és a hatékony segítséget a megtámadott féltől, miközben az áldozat ellen próbálják hangolni azt a nemzetet, amelynek a legjobbjai 1848-49-ben és 1956-ban is példát mutattak mindannyiunknak abban a kérdésben, hogy mit jelent a haza védelme.