Március 15-ét ünnepelte Budaörs
"A mindenkori március 15-ék nemzedékeken át adtak alkalmat a drámai szembesítésre. És bizony gyakran érezte úgy az ünneplő tömeg, hogy ha új köntösben is, de megint visszatértek a feudális viszonyok." - fogalmazott ünnepi beszédében Wittinghoff Tamás, Budaörs város polgármestere
1848. március 15-én is pontosan úgy történt minden, ahogyan nálunk lenni szokott. Előző nap még senki nem is sejtette, hogy másnap minden megváltozik.
Ahogyan 1956-ban sem, és ahogyan a rendszerváltás is váratlanul ért mindenkit. Mert nálunk a hatalom majdnem mindig elbizakodott, vak és süket arra, hogy érzékelje: a nyomorban tartott, információktól elzárt, agyonmanipulált tömeg egyszer mégis öntudatra ébredhet.
Miközben a magyar társadalom átka pedig mindig is az volt, hogy szinte krónikus önbizalomhiányban szenved, hiszen hosszú évszázadokon át alattvalói létben tartották, vak engedelmességre szoktatták. Valahányszor kritikusra fordult a helyzet, a tömegek rettentő nehezen ébredtek rá, hogy valójában mekkora erejük van, és azt is csak ritkán ismerték fel, hogy a mozdíthatatlannak hitt, monolitikusnak tartott hatalom igazából mennyire törékeny. A megdönthetetlenség látszatát pedig az a tévképzet adta, hogy mindig erősebbnek hittük az elnyomókat, mint amilyen azok valójában voltak.
Petőfi Sándor naplójából tudjuk, hogy még a forradalom előestéjén is a rossz beidegződések szerint történtek a dolgok. „Pesten március 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét” – írja Petőfi. A kor politikusai azon vitatkoztak vég nélkül, hogy milyen módon terjesszék a király elé a 12 pontot, ám egyezségre nem jutottak. De nézzük, hogyan folytatja Petőfi : „Egyébiránt jó, hogy így történt ... micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal!”
A forradalom előestéjén azonban Petőfin kívül csak néhányan gondolkodtak ennyire radikálisan, másnap mégis egy új világra ébredt Pest és Buda. Már március 15-én délután, hogy ismét Petőfit idézzem: „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt.”
A radikális pesti fiatalok egy nap alatt az áprilisi törvények megszületéséig tartó lendületet adtak az eseményeknek, amikor majd jogi formába öntik a feudalizmus végleges szétzúzását.
E jogszabályok alapján a jobbágyok jelentős részéből tulajdonnal rendelkező polgár lett, kimondták a törvény előtti egyenlőséget, rendszeresen ülésező, választások útján megalakuló parlamentet és tőle független kormányt hoztak létre. Bevezették a közteherviselést, letették a sajtó- és gondolatszabadság alapjait, elhárították a gazdasági fejlődés útjából a feudális akadályokat.
Vagyis olyan demokratikus alapelveket iktattak törvénybe, amelyek a mai napig képesek biztosítani a szabadságot és a gazdasági prosperitást azokban a fejlett országokban, ahol tiszteletben tartották ezeket az értékeket. Természetesen időközben sok új emberi jog is született, de ezek csak kiegészítették a demokráciák régi alappilléreit.
Már 1848-ban is kiemelt szerepet kaptak a demokrácia garanciális elemei, mint például a sajtószabadság, a hatalmi ágak szétválasztása, az igazságszolgáltatás abszolút függetlensége vagy éppen a fékek és ellensúlyok beépítése.
A sajtószabadságról például már két évszázaddal ezelőtt is jól tudták, hogy a hatalom ellenőrzésének egyik leghatékonyabb biztosítéka. Petőfi a már többször idézett naplójában a forradalom győzelmét is egyenesen magával a sajtószabadsággal azonosította, amikor így írt erről: „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs ... Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?”
Őseink, akik akkor kiharcolták a szabadságot, azt hitték, hogy a feudalizmust immár örökre maguk mögött hagyták.
Ám a kísértés soha nem múlt el, hogy hatalom mindenkori birtokosai újra és újra kiiktassák a demokratikus elemeket a rendszerből, hogy megint alattvalókká tegyék a polgárokat, egyéni érdekeik alapján avatkozzanak bele a gazdaságba, semmibe vegyék a jog uralmát és az elit tagjai törvényeken kívül helyezzék magukat.
Ezért is lett március 15-e annyira fontos ünnepe a nemzetnek, amelyhez minden körülmények között ragaszkodott. Mert a mindenkori március 15-ék nemzedékeken át adtak alkalmat a drámai szembesítésre. És bizony gyakran érezte úgy az ünneplő tömeg, hogy ha új köntösben is, de megint visszatértek a feudális viszonyok.
Ennek egyik el nem múló eleme volt, hogy a magyar társadalom képtelen volt megszabadulni attól, hogy a hivatalban és hatalmon lévők magukat uraknak tartsák, és a népet a saját alattvalóiknak tekintsék. Időnként a dzsentri, majd a kommunista funkcionárius, újabban meg a pártkatonák képében jelent meg ez a viselkedési minta, jóllehet az 1989-es rendszerváltás után felcsillant a remény, hogy végleg magunk mögött hagyhatjuk ezt az átkos örökséget.
Amikor Bibó István, a múlt század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója megírta „A szabadságszerető ember politikai tízparancsolatát”, akkor ebben nem véletlenül foglalkozott kiemelten ezzel a jelenséggel, így fogalmazva. „A szabadságszerető ember magát munkában szolgának, szabad idejében és a maga otthonában úrnak tekinti, és szembeszáll mindenkivel, aki magát szolgálata és munkája alatt is úrként, hatalmasként viseli és másokat szolgáknak, alacsonyabb rendűeknek kezel.”
A rossz szemlélet továbbélésének messzemenő következményei lettek. A társadalom lenézése, semmibe vétele teremtette meg mindegyik korban annak a lélektani hátterét, hogy a hatalmon lévők egyre többet engedjenek meg maguknak. Kiiktatták a fékeket és ellensúlyokat, ellehetetlenítették a sajtószabadságot, kiüresítették az intézményeket, amelyek élére nem szakmai hozzáértés, hanem a hűség alapján lehetett kerülni, az ellenőrzésre és bűnüldözésre hivatott szervek pedig politikai fegyverekké váltak. Nem tisztelték az egyházak függetlenségét, végül már pártpolitikusokból is lehettek egyházi méltóságok. Az ország közös vagyonát egymás között osztogatták, fittyet hánytak a gazdasági törvényszerűségekre, aminek mindig az lett a következménye, hogy Magyarország még a környező államokhoz képest is lemaradt. A társadalom pedig kettészakadt. Kevés elképesztően gazdagra és a tömegesen elszegényedettekre.
Ha egy hatalom ellenőrizhetetlenné válik, akkor ott egyre súlyosabb dolgok történhetnek meg. Végül már akár odáig is el lehet jutni, hogy nem számít az állami hierarchia, magánemberek járkálhatnak be a legmagasabb közjogi méltóságokhoz fülbe sugdosni és tanácsokat osztogatni. Egyeseket ki tudnak vonni a hatósági eljárások alól, de immár azt hoznak ki a börtönökből, akit akarnak, terrorista bűnözőket, s gyermekek életét megnyomorítókat. Felelősségre nem vonhatóak, úgy hiszik, hogy elszámolással nem tartoznak senkinek, vállrándítással lehet elintézni mindent.
Kossuth Lajos még közvetlenül a forradalom kitörése előtt mondott egy beszédet az akkori országgyűlés előtt, amely minden elnyomó rendszer számára figyelmeztető lehet.
„Természet elleni politikai rendszerek is soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik.” Majd így folytatta: „Halaszthatlan kötelességemnek tartom a tekintetes rendeket tisztelettel felkérni, hogy figyelmöket ezen állapotra s az emiatt hazánkat fenyegető bajok megelőzésére kiterjeszteni méltóztassanak.”
E gondolatok mentén, a forradalom és szabadságharc hőseinek is tartozunk annyival, hogy kimondjuk: Minden polgárnak kötelessége feltenni legalább március 15-én azt a kérdést, hogyan szerepel a hazánk ebben a történelmi összehasonlításban.