gyorslinkek
Helyi hírek
Ügyintézés
Legyen a vendégünk
Kössön üzletet nálunk
  
Német nyelv Angol nyelv Magyar nyelv
Március 15.: a valódi demokratikus értékekért való kiállás ünnepe
Nyomtatható verzió Cikk ajánlása
"Március 15-e értékei világosak és félremagyarázhatatlanok: a szabadság és fejlődés alapja az, hogy nem szabad engedni a demokrácia és a függetlenség alapeszméiből" – fogalmazott Wittinghoff Tamás Budaörs polgármestere ünnepi beszédében, amelyet bár az ünnepi rendezvény elmaradt, a sajtó nyilvánossága előtt elmondott.



Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde március 15-én:



Megnézhető Youtube-on is a BVTV felvételében,

és a Budakörnyéki Televízió felvételében

 

Ahogy közeledett az idei március 15-ei ünnep, egyre jobban aggódtam, hogy megtarthatjuk–e a megszokott módon a megemlékezésünket. Végül kiderült, hogy sajnos nem.

 

Másrészt, egyre többször vetődött fel bennem, hogy vajon mit jelent azok számára ez a nap, akiknek a demokrácia alapértékei nem azonosak azzal, melyekért oly sokan, s oly sokat küzdöttünk már a rendszerváltás előtt is.

 

Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy az 1848-as forradalomra és szabadságharcra emlékezni mindig a demokrácia nagy ünnepe. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzunk a valódi demokratikus értékekért való kiállás nagy ünnepe ez a nap. Nem véletlen, hogy a diktatúra éveiben épp ilyenkor aggódott annyira a hatalom, hogy már az ünnepet megelőző napon elvitte az ismertebb ellenzéki személyek egy részét a rendőrség.

 

1848 a magyar történelem egyik legfontosabb fordulópontja. Ekkor zúzták szét a mindent béklyóba kötő feudalizmust, és ezzel párhuzamosan hozták létre a polgári demokratikus berendezkedés alapvető intézményeit és jogszabályait.

 

A demokratikus alapértékekről és függetlenségi követelésekről szólt a 12 pont, s később ezt öntötték jogi formába az áprilisi törvények.

 

A napokban akadt a kezembe egy újságcikk, amelynek szerzője egy érdekes gondolatkísérletre vállalkozott. Azt a kérdést tette fel a sokakat foglalkoztató Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatban, hogy vajon hogyan írná meg azt a legnagyobb magyar, Széchenyi István? Érdekes gondolatkísérlet!

 

Az a Széchenyi, aki bejárta Európa nyugati felét, és hazatérve mindent, amit ott jónak talált, megpróbált itthon is meghonosítani. Alapított tudós társaságot (ha már a franciáknak van), épített vasutat (ha már az angoloknak van), szabályozta a folyókat (ha már a németek is szabályozzák), meghonosította a lóversenyt és a kaszinót, támogatta az ipart és a kultúrát, megtett mindent, hogy az ország fejlődjék, hogy a lakói boldoguljanak és képesek legyenek helyt állni a fejlett nemzetek között is.

 

Tényleg, milyen alaptantervet készítene ő?

 

Ebben is a haladó országok mintáját követné, ahol fontos szempont, hogy ne terheljék túl a diákokat? Felteszem, a nyugati világra nyitottan, semmiképpen nem a múltba nézne, hanem a legkorszerűbb és legjobban működő modelleket venné át. És garantáltan bevonná az érintetteket a dokumentum kidolgozásába.  

 

De, ha már a párhuzamoknál tartunk, felmerülhet az a kérdés is, mit gondolnának a forradalom követeléseinek megfogalmazóimás, olyan területekkel kapcsolatban, amelyek megosztják a társadalmunkat.  

 

Vajon 1848 márciusának hősei mit szólnának a mai magyarországi sajtóviszonyokhoz? Adná-e a nevét mindehhez az a Deák Ferenc, aki egymondatos sajtótörvényt javasolt, ami csak annyit tartalmazna: „Hazudni nem szabad!”  

 

És Petőfi mit mondana? Aki az életét adta a szabadság és a demokrácia eszméiért.

 

És Táncsics? Akit a forradalom napján kellett a börtönből kiszabadítani, mert a bűne az volt, hogy nyíltan hirdette a sajtószabadságot és a jobbágyfelszabadítást.  

 

És Kossuth Lajos? Aki egyik beszédében így fogalmazott: „Vegyenek el mindent tőlünk, csak a szabad sajtót adják meg, s nemzetem szabadsága, nemzetem boldogsága felől kétségbe nem esem.” Miközben előrelátóan azt is hozzátette: „Nincs s nem volt absolutismusra vágyó kormány, nincs vagy nem volt despota, ki a szabad sajtót véteknek ne kiáltotta, s önkényének egész tehetségével elnyomni ne törekedett volna.”
Mert ő is tudta, hogy minden egyeduralomra törő politikai erő a szabad, kiegyensúlyozott sajtótól tart a leginkább.

 

De nézzünk csak rá reformer elődeink szemével az igazságszolgáltatásra. Amikor a 12 pontban független bíróságok felállítását követelték, pontosan tudták, hogy olyan erős intézményt akarnak, amely független hatalmi ág lesz, munkájába közvetlenül nem szólhat bele az állam, a bíróság előtt pedig minden ember egyenlő. És döntéseik utólag a hatalom által nem megkérdőjelezhetőek, törvénnyel visszamenőleg nem negligálhatóak. Hisz egy jogállamban a jogszabályok, a törvények a legfőbb korlátot éppenséggel a törvényhozóknak és a végrehajtó hatalomnak jelentik.


Álmukban sem gondolhattak arra, hogy lehet egyszer olyan ügyészség, amely megakadályozhatja, hogy a hatalom számára kényes ügyek egyáltalán a bíróság elé kerüljenek. De arra sem gondolhattak, hogy kreált, alaptalan ügyekkel citálhatnak bíróság elé, a hatalom számára kellemetlen politikusokat, ahogy az ötvenes években tették.

 

És végképp nem sejthették azt, hogy az állam, a politikai vezetés semmibe vehet, felülírhat bizonyos bírósági döntéseket.
A 48-as nemzedék pontosan tudta, hogy a polgári társadalom egyik alappillére a független bíróság.

 

Valószínűleg megdöbbennének azon is, hogy 180 évvel utánuk még mindig olyan viták folynak börtönügyben, mint amilyenek az ő idejükben voltak. S amiért ők harcoltak, az még mindig nem valósult meg. A reformkori fiatal politikusok: Eötvös József, Szemere Bertalan,Kossuth Lajos vállvetve küzdöttek azért, hogy szűnjék meg a börtönökben a túlzsúfoltság és kerüljenek emberi körülmények közé a fogvatartottak.
Eötvös ezt írta a korabeli körülményekről: „Porvár börtöne, ahol 500 embert őriznek 33 cellában, szűk, zsúfolt, fűtetlen és egészségtelen. A rabok szinte meg se mozdulhatnak, ellátásuk a lehető legnyomorúságosabb. Itt a rabok csak a rosszat, a bűnelkövetés új formáit tanulják egymástól.”
Éppen ezért az 1840-es évek elején új börtönügyi törvényjavaslatot készítettek, melyben legalább tíz börtön felépítését követelték. A felsorakoztatott érvek azonban megtörtek a bécsi kancellária ellenállásán.


Vagyis ők már akkor pontosan látták ugyanazt, mint amit az Unió kér ma Magyarországtól, és amit mi törvényekben vállaltunk is. Biztosítsunk tisztességes körülményeket a raboknak, mert akkor nagyobb a remény arra hogy büntetésük letöltése után beilleszkednek a társadalomba, s többé nem lépnek a bűn útjára.

 

És vajon milyen önkormányzatokat akarhattak azok a haladó erők, akik számára évszázadok óta a megyék jelentették szinte az egyetlen olyan hatalmi bázist, amely a központi kormányzat ellensúlyát képezte?


Már akkor, majd két évszázada ilyesmiket gondolt erről Eötvös József: „A merev központosítás csak növeli az államra rótt lehetetlen feladatokat, s csak szaporítja az elégületlenséget. Korlátozni kell tehát az államhatalmat s erre a legjobb, sőt egyetlen mód az önkormányzat elvének alkalmazása, mely a korlátlanságra törekvő államhatalom egyetlen sikeres gátja; az egyén általa nem érzi magát elszigetelve s önálló tevékenységre tért nyer; ennek az önkormányzatnak pedig alapja és színtere az erős községi élet.”

 

Világos beszéd. Vajon mit szólnának, ha látnák, hogy mivé lettek mára a megyei önkormányzatok, amelyeket olyan szinten sorvasztottak el, hogy valójában nincs is feladatuk. Egyszerű pénzkifizető helyekké váltak. Költségvetésük szinte teljes egészében a képviselők fizetésére és a hivatal működésére megy el.


De nem csak a megyei, hanem a helyi önkormányzatoktól is mind több feladatot és pénzt vesznek el és vonnak a központi hatalom irányítása alá. Vajon ezt akarhatták a forradalom szellemi vezetői, akik mind a vármegyei harcokban edződtek igazi politikusokká?

 

Magyarországon több évszázada felismerte minden haladó erő, hogy a fejlődésünk kulcsa, behozni azt a több évszázados lemaradást, amely elválasztott minket a Nyugattól. Vagyis a minta mindig Európa fejlettebb része volt.


Ez az oka annak, hogy a reformkor egyik előfutára, a felvilágosult költő, Batsányi János,nem azt írta híres, korszaknyitó versében, hogy Vigyázó szemetek Moszkvára vagy Sztambulra vessétek, hanem azt, hogy Párizsra.


Persze régen is akadtak olyanok, akik a hanyatló nyugatról papoltak. A pesti humor a szocialista időkben így fogalmazott: a Nyugat, a kapitalizmus a szakadék szélén áll és mi már egy lépéssel megelőztük őket…


Most, amikor végre szabadon csatlakozhattunk az Európai Unióhoz, amely bőkezűen támogat minket, megint vannak olyan hangok, amelyek szerint van élet az Unión kívül is, és nekünk Oroszországban és Törökországban vagy még a távolibb keleten kell keresnünk a követendő társadalmi modelleket.


Mit szólnának ehhez azok a forradalmárok és szabadságharcosok, akiket Európa akkori csendőre, Oroszország taposott el?

 

Március 15-e soha nem csak egy csodálatos, a szabadság igényét megfogalmazó ünnep, hanem mindig a szembesítés napja is volt. A mindenkori hatalom soha nem tehetett mást, kényszerűen tudomásul kellett vennie az összehasonlítást az általuk teremtett viszonyok és 1848-49 követelései között, melyekért elődeink a végsőkig harcoltak. Nem véletlenül tiltották, üldözték az őszinte megemlékezéseket, vagy igyekeztek meghamisítani, félremagyarázni az ünnep üzenetét. 


Ám a társadalom jó része mindig ellenállt. Aktívan, vagy közönyös megvetéssel, de nem hagyta félrevezetni magát. Mert március 15-e értékei világosak és félremagyarázhatatlanok: a szabadság és fejlődés alapja az, hogy nem szabad engedni a demokrácia és a függetlenség alapeszméiből.

 

Ilyenkor szembesülünk azzal is, hogy a demokrácia megőrzése és hétköznapi gyakorlása mindannyiunk felelőssége és feladata is. Bibó Istvántól, a múlt század legnagyobb politikai gondolkodójától származik a végtelenül pontos megfogalmazás: “Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól a (…) veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”

 

És azt már én teszem hozzá, hogy ez bizony soha nem volt könnyű. Nagy bátorság kellugyanis kiállni a munkahelyen, baráti társaságban, a buszon, az iskolában, és szóvá tenni azt, ha sérülnek a demokratikus értékeink. Nagyon nehéz ez. De másképpen nem megy.  Mert csak egy olyan társadalom tudja megakadályozni, hogy önkény épüljön a feje fölé, és csak olyan közösség tudja elzavarni a hatalmaskodókat, amelyik nem fél.
Pontosan erre tanítanak azok a hősök, akikre minden év március 15-én emlékezünk. Ne felejtsük el, és ne adjuk fel azokat az alapeszméket, amelyeket ránk örökítettek, mert csak ezek garantálják a jólétet és a szabadságot.

 

Köszönöm a figyelmüket,

Szép ünnepet mindannyiuknak!

Wittinghoff Tamás

Budaörs polgármestere

2020. március 15.


2020-03-16 17:26

Vissza